Mire, mikor és hogyan látunk rá?
Most már csak az a kérdés, hogy mire vagyunk képesek rálátni? Amikor a személyiségünket érzékeljük, akkor az a szándékunk, hogy magunkat tükrözzük és egyben a másikat is: ez gyors reakció, amely során nem is tudjuk, hogy mit közvetítünk, és azt sem, hogy miért. Ha ezt felismerjük, máris beláthatjuk, hogy mennyire nem vagyunk tudatosak.
Ha meggondoljuk, azt sem tudjuk, hogy egy beszélgetés során mit mondunk a következő pillanatban – bár az emberi reakciókényszer látszólag szinte mindig az aktuálisból ered, mégis felfedezhető benne más üzenet is, amelyre megint nincs rálátásunk.
Amikor sikerül önmagunkban egy mélyebb emberi rétegbe jutnunk, felfedezhetjük, hogy azon a szinten nincs meg az előbbi kötelezettség, ezért nem úgy viszonyulunk a másikhoz, mint ahogyan a személyiségünk reagálna abban a pillantban. Előfordul, hogy érzékelhetjük mindkét helyzetet, ami nagyon különleges állapot. De amikor a személyiségben működünk, akkor mindez nem fedezhető fel, akkor mindent úgy érzékelünk, mintha minden megnyilatkozás a mi döntésünk lenne.
Úgy érzékelhetjük, hogy több kis énünk is van, hiszen az emberi fejlődés során rétegek alakultak ki bennünk, de valójában egy énünk van, amely az összes rétegen keresztül képes hatni ránk. Így lehetséges az, hogy van szabadságunk és van bennünk meghatározottság is.
Ha folytatjuk a sort, akkor azt találjuk, hogy az anyagban nem találják az anyagot, hiszen már tudjuk, hogy a Tudat működéséből ered, de az idő sem lóghat ki ebből a sorból. Az idő szintén Tudat. Ezért lehet az időnek is minősége. A törvényt pedig szintén a Tudat hozta létre.
